Az ilyen pótlékok egyik lényeges, és szintén a felelősséggel kapcsolatba hozható jellegzetessége a következőképen foglalható össze: Isten egyedüli ajándéka az, hogy nem büntet!

Számos hitvita, teológiai vita, és erkölcsi-világnézeti vita alapját képezi az a probléma, amit a „rossz” és a „bűn” eredete, oka, következménye jelent, vagyis „a rossz problémája”, amit (az igazságos világ, és az immanens igazságosság alapján) egyrészt az áldozatai maguk „harcolnak ki” maguknak, másrészt pedig a rossz elszenvedése valamiféle „bűn”-ből ered, ami tkp alig különbözik az első megközelítéstől. Vagyis a kívülálló, a kudarcot, hátrányt, tragédiát, elszenvedőket szemlélő hívő kényelmesen ruházhat ezáltal minden felelősséget ezekre a szenvedő alanyokra, úgy okoskodván, hogy „Ha ez történik velük, nyílván ők akarták /ez a szabad-akarat feltételezéséből ered/, és valószínűleg mindez jó is nekik, így miért avatkoznék közbe, miért csorbítanám a szabad akaratukból következő eseményeket?!” Ha a céltudat felsőbb hatalomtól irányított eszménye is „megfertőzi” a hívőt, akkor az ösztönös segítségnyújtási szándékának kísérletét is visszatarthatja, mintegy az isteni akaratba beavatkozni nem szándékozó, így a kényelmes passzivitásba visszahúzódható, vagyis az isteni akarat rá háruló részét teljesítő hívő.

Tegyük fel azonban, hogy a hívő valamilyen „bűn”-t követ el, ami az ő fogalmai szerint bűnnek minősül. Lehet ez akár egy enyhébb parancsolat megszegés is! Ha mások érdekeit ugyan sérti, de nem kerül ezen sértettek tudomására, akkor az emberi felelősségre vonás elmaradhat, minthogy gyakran el is marad – nem jelenti ez azt, hogy többnyire erkölcstelen, és a hívők pedig parancsolatmegszegő, bűnös életet élnének, hanem csak azt, hogy a bűnnek tartott tettek sokszor nem olyan fajsúlyúak, hogy a sértettek elégtételt akarnának venni rajta. Ennek tudatában sokan és sokszor mennek túl bizonyos korábban megállapodott erkölcsinek tekintett határokon, stb. Vagyis az emberi büntetés sokszor elmarad – és ugyanúgy az isteni büntetés is elmarad (az immanens igazságosság feltevése szerint nem, de annak szerepére később visszatérünk), amit a következő heurisztikával lehet tökéletesen magyarázni: „Ha nincs büntetés, akkor megbocsátás van!”. Tehát ez által máris kaptunk egy „szeretőn gondoskodó” istenképet, ami tkp a lelkiismeret furdalást magának a tehetetlen (büntetésre képtelen) istennek a megbocsátása révén már részben enyhítettük is – a felelősségre vonást tehát így sikerül itt kikerülni. A bekezdés elején szereplő állítást tehát (Isten egyedüli ajándéka az, hogy nem büntet!) már ezzel részben igazoltuk is.

Az ellentétes pólussal már kissé más a helyzet – nevezetesen a jócselekedetekkel. Általános (sokaknak keserű) tapasztalat, hogy az emberi világban emberi részről nemigen szokták a direkte (önmagukért való) jócselekedeteket megjutalmazni, legalábbis ez sokszor elmarad! Ez a normál kép, ezen többnyire nem lepődik meg senki. Az azonban már problémát jelenthet a hívőknek, hogy a vallási alapon megcselekedett jótettek is látszólag viszonzás nélkül maradnak, holott a felekezet, a közösség folyamatosan buzdít erre! (Az összetartó kisközösségeknek ez megszokott jellemzője, lásd család szintjén, rokoni kapcsolatok szintjén, szűk baráti kör szintjén, stb.) Ha semmiféle „látványos”, sem pedig „érezhető”, „érzékelhető” jutalom, viszonzás nem érkezik, akkor az istenképhez ragaszkodók (akárcsak a szüleikhez ragaszkodó gyermekek sem) nem fordulnak el ettől a képtől, hanem sokszor abban lelnek magyarázatot, hogy ezek a jó cselekedetek, amiket ők esetleg direkte az istenkép (szülőpótlék) számára tettek, nem számítanak értéknek, pontosabban nem a tetteik számítanak értéknek, hanem a puszta hit ebben az istenképben. Vagyis: „ha isteni jutalom nincs a vallásos jellegű jó cselekedetekért sem (sok vallási propagátor külön felhívja a figyelmet arra, hogy nem is szabad viszonzást várni a jótettekért a teremtőtől, mivel az is feltétel és igények nélkül szereti a hívőt!), akkor pusztán a belé vetett HIT elegendő neki?” Vagyis ez ellene hat a vallási lelkesedésből az emberi világ felé éppen humanizmusból való jótettek törekvésének. A kezdetben tehát szeretőn-gondoskodó istenkép egy, pusztán a hittel beérő teremtővé kezd válni, ami lassan elveszíti a társadalomban való hasznos és segítőkész szerep vállalása iránti motivációt. A istenképpel operáló vallásos lelkesedésen nyugvó erkölcs tehát idővel eltávolítja az embert magáétól a humanizmustól, és visszavezetheti egy kisközösségben való szoros kötelékek kialakításához és fenntartásához – de immáron egy általánosan negatív emberkép mellett, és a felelősséget továbbra sem vállaló, istenképre támaszkodó lelkülettel.

Az igazságos világ hipotézise a disztributív és az immanens igazságosság egyesített felfogásán alapszik – ha azonban ennek vonatkoztatási alapját az emberi társadalmon kívülre helyezzük, akkor az ember önmagát, önmagának cselekedeteit önmagán kívülről ítéli meg (egy Istenség által), és mivel tettei folytán olyan konkrét értékelést nem kap, ami azonosíthatóan egy istenségtől származik, így az erkölcsi értékelése valójában önmaga kezében van ugyan, de önmagától elidegenítve. Ez elvezet ahhoz a jelenséghez, amit egoteizmusként határozhatunk meg, vagyis az ember önmagát önmaga, és az általa észlelt világ észlelés általi teremtőjévé válik, és az általa tapasztalt világot önmaga kivetüléseként értelmezi; továbbá a saját maga által elképzelt valóságképet tekinti a mások által, a számukra ható valóság alapjaként. Mindez összeegyeztethető Feurebach antropoteizmusával, aki szerint „a teológia titka az antropológia. Az istenről való beszéd valójában az emberről való beszéd. Isten az, amit az ember önmagának kíván (halhatatlanság, mindenhatóság, stb.)”. Egyfajta humanitárius primitivitás is kiolvasható abból, hogy a Teremtő-képzet lelkes követése elsősorban a férfitársadalomra jellemző, mivel a vallási kérdésekben a legutóbbi időkig a férfiak voltak ezen a téren „hatalmon”, de minden hatalmuk ellenére sem voltak képesek arra a természetes, kézzelfogható teremt aktusra, amit a nők produkáltak, vagyis a gyermeknemzésre. A nők biológiai adottságaiknál és természetüknél fogva inkább a szocioteizmusra (a közösségi érdekek istenítése, a másik ember, mint teremtő hatalom követése) hajlanak, és nincs szükségük arra, hogy a tapasztalati világ teremtését önmaguknak tulajdonítsák (, mint az egoteizmusban).

Mindezek után súlyos következtetéseket is levonhatunk, méghozzá azt, hogy a vallási erkölcs problémái valószínűsíthetően abból is fakadhatnak, hogy az emberi társadalom a nagyformák létrehozása, a tömegtársadalmak létrehozása által az emberi szerepeket, pl. a nemeket túldimenzionálta, a modern életfeltételek között pedig a természetes emberi hajlamok kikerültek a látókörből, holott egyfajta nyilvánvaló látenciába süllyedve mégis állandóan hatnak – mindez pl a férfiak szerepét, ösztöntörekvéseiket is szinte természetellenesen kasztrálta, ami azonban folyamatosan felszínre akar kerülni. Freud is felemlítette ezt a problémát, és határozottan társadalmi jelenségnek tekintette a tudat olyanfajta rétegződését, amik egy személyen belül ugyan, de egymástól gyakran teljesen függetlenül működtek és törtek felszínre; Lionel Trilling (amerikai irodalomkritikus) így fogalmazott erről: „a lélek nem egységes egész, hanem különálló részekre bontható, melyek kívülről s mintegy gúnyos mosollyal figyelik egymást.”

Az erkölcsi felelősség tulajdonítása így érthető, hogy egyszerű káoszba fullad, ha az ember elidegeníti önmagát egy számára kívánatos istenképbe, majd az önmagának nem tetsző, az emberi világból reá eső felelősséget tkp ennek a képnek tulajdonítja. A teisztikus gondolkodásmód tehát nemcsak problematikussá teszi erkölcsi kérdések megítélését, hanem gyakorta lehetetlenné is teszi, hiszen csak a cselekvőket, és a tettek elszenvedőit látjuk, de a felelősséget azokon kívül kellene keresni. Röviden: a teisztikus gondolkodásmód a felelősség nem vállalása céljából tökéletesen alkalmazható módszer.