5. A VALLÁSOSSÁG ERKÖLCSÉRŐL

Az erkölcsi kérdésekben elsősorban a FELELŐSSÉG (tulajdonításának és vállalásának) kérdése a fontos. Az evolúció biológiai alapján nemigen hoz létre, pontosabban a szelekció nem hagy életben (!) olyan képességet, tulajdonságot, ami a túlélést nem segíti, így alkalmazható erre az a gondolat, miszerint: „Mindenkinek joga van mindarra, amire képes”. Nem részletezve mindazt, amire a természetes hajlamunk ösztönöz minket (ez a szociobiológia területe), az erkölcs célja csakis az adott környezeti feltételek közötti minél hosszabb távú, minél kiegyensúlyozottabb népességgel bíró túlélés lehet, azzal a speciálisan Homo Sapiens-i tulajdonsággal, hogy nálunk a tapasztalatok nem elsősorban genetikai úton öröklődnek, hanem a szimbólumok útján való adatrögzítés (pl. írás), és az egyedet felnevelő társadalmi és környezeti hatások útján. Az erkölcs eredetére így nem térek ki, hanem megmaradok az Istenképpel bíró erkölcsösség néhány tulajdonságánál, pontosabban az istenképet segítségül hívó felelősségi viszonyoknál.

E helyen elsősorban az „igazságos világ hipotézisét”, a „disztributív igazságosságot”, és az „immanens igazságosságot” említeném.

A felelősségi viszonyok általános, inkább összefoglaló, kulturális jellegű megközelítése (vagyis megfigyelt és leírt emberi hajlamokon alapuló, valóban létező és működő mechanizmusának leírása) a szociálpszichológiában régóta ismert „igazságos világ hipotézise” néven szerepel, ami a követkőképpen szól: „Azt a hajlamot, hogy mások kudarcait és balszerencséjét nagymértékben az illető saját hibájának tulajdonítsuk, egy önkiszolgáló, énvédő torzítással is magyarázhatjuk.(Lerner,’65) Az ilyen felelősségértelmezések azt a vágyunkat tükrözi, hogy fenntartsuk az igazságos világba vetett hitünket, ahol az emberek azt kapják, amit megérdemelnek. Azzal, hogy az áldozatot (, vagy egy napvilágra került bűn felelősségre vont elkövetőjét, - a cikkíró kiegészítése) kárhoztatjuk, nemcsak a „könyvelést próbáljuk meg egyensúlyban tartani”, és nem is csupán egy „igazságos világba” vetett hitünket erősítjük meg. Az embereket a sorsukért felelősnek tartva azt a hitet is segítünk fenntartani, hogy az események ellenőrizhetőek. Ha az embereket felelősnek tarthatjuk a kudarcaikért, ezzel egyszersmind azt is feltételezzük, hogy valamilyen mértékben ellenőrzésük alatt tartották balszerencséjüket. Ebből az is következik, hogy mi magunk el tudjuk kerülni majd a hasonló problémákat, ha másként viselkedünk.” (Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, 1989) Ez a mechanizmus egyrészt felmenti azokat, akik szemlélői egy kudarcnak (különösen, ha súlyos kudarcról, egy egész életet átformálóról van szó), mintegy katartikusan igazolva mindenféle cselekedetüket, hiszen nem ők a kudarc áldozatai; és bármilyen életelv alapján élték is az életüket, maga a kudarccal való szembesülés megrázó élménye megerősíti őket ezen elvek követésében. Gondoljunk csak arra, milyen népszerűek, különösen a kereszténységben a kudarcok megjelenítései, és gyakorta hangzik el, hogy bizony mindez a vallásos elvek valamilyen megsértésből erednek – néha a hívőtársuk tudta nélkül.

A disztributív igazságosság olyan helyzet (többnyire elképzelése), amelyben mindenki igazságos jutalmat kap. (A Bakunyin-i történelmi mondat: „Mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint.” tkp. erről szól.) Bár ez a valódi életben igen ritkán fordul elő, létezik egy feltételezés, mely szerint az embereknek az igazságos világ hipotézisének értelmében kell cselekedniük. (Statt, ’94)

Az immanens igazságosság az az elképzelés, hogy a rossz cselekedetekért járó büntetés abszolút és elkerülhetetlen, hogy még a titokban maradt rossz cselekedetet is valamilyen megtorlás követi, balesetek, vagy balszerencse formájában, amelyet egy magasabb hatalom, például Isten hoz a vétkesre. Piaget szerint ez a gondolkodás jellemzi a nyolc (sok pszichológus szerint inkább nyolcvan) éven aluli egocentrikus gyerekeket, és sokszor felnőtteket, akik az énközpontúság miatt olyannyira csak önmaguk iránt érdeklődnek, hogy érdeklődési köréből minden más személyt kizár, képtelen, vagy alig hajlandó elfogadni mások perceptuális kereteit, vagyis mások szemével látni a világot. (Statt, ’94)

A fenti jelenségek tehát valójában az emberi felelősség-tulajdonítás természetes, ösztönös sajátosságai, de (ezek után nem meglepő módon) nagyon hasonlókat találunk a vallásos, istenképre hagyatkozó felelősség megállapításokba is. A Freud-i vallás-megközelítésből kiindulva ez konzisztensen kapcsolódik a gyermek-szülő analógiájú hívő-isten kapcsolathoz, vagyis az isteni eredetűnek tartott erkölcsi alapvetés tkp. egyfajta olyan erkölcsi kényelmességet jelent, amiből ezek szerint – nem kell felnőni! Ezek alapján a vallási erkölcs lényegében a gyermeki állapot fixállódását, annak felnőttkorban való folytatódását jelenti. Ebből kifolyólag nem érdektelen az istenkép-alapú vallásos hívők erkölcsösségét abból a szempontból megvizsgálni, hogy mennyire eredeztethető egy gyermeki erkölcsi felfogásból.

A gyermekek felnőnek, és ennek folyamán a többség megszokja ezt a „szerepet”, nevezetesen azt, hogy a szüleik vállalnak értük felelősséget, és ennek a mértékét egyre nagyobbnak jósolhatjuk azzal, hogy egyre inkább megkülönböztetjük a gyermeki és a felnőtt létet, egyre inkább különbözik a gyerekek és a szüleik életmódja, és egyre inkább önálló kultúrát alakítunk ki a gyermekiség számára.

Az analógia elemei a következők: a gyermeki létben természetesen gyerek-szülő viszony van, ahol a gyermek részére a felelősség, a célok, a jutalmak és büntetések köre a szülőkre hárul. A felnőtt korban, a hívő-istenkép viszonyban ez ember-teremtő formában jelenik meg, ahol bizonyos célokat a Teremtőnek tulajdonítanak (erkölcsi parancsok, kívánalmak, szertartások, stb.), és az ezekkel kapcsolatos felelősséggel is felé számolnak el; ha az erkölcsi kívánalmakat teljesítik, nem a teremtő jutalmazza meg őket, vagy ha igen, akkor is embereken keresztül, ugyanakkor a teremtői utasításokat ha nem teljesítik, és ezt más embereknek nem jut tudomására, akkor a közvetlen teremtőtől eredő felelősségre vonást is megússza. Ezen szimbolika alapján azt mondhatjuk, hogy a gyermek felnőve a gyermeki léthez hasonlóan nem szeret felelősséget vállalni, és ezzel párhuzamosan pl. annak a felelősségét és erőfeszítését vállalni, hogy bizonyos témákon, ún. nagy témákon elgondolkodjon, pl. világ eredete, stb. Mindezekhez tetemes intelligencia kell, tudás, amit nehéz, vagy legalábbis erőfeszítést igénylő feladat megszerezni. A mindenkiben általában jelen levő kognitív fösvénység miatt ehhez a többségünk… lusta! Ez többek között éppen a felelősség áthárulása, áthárítása miatt alakul ki, mivel a nevelődés éppen a felelősséggel járó mentális erőfeszítésből eredeztethető. Ha ilyen erőfeszítés nincs, nevelődés sincs. Az ebből eredő lustaságot, vagy mentális erőtlenséget aztán úgy megszokják, hogy többnyire a könnyebb, egyszerűbb, sablonosabb (heurisztikus, vagyis bizonyos esetekben beváló, vagy korábban már bevált, vagy jól hangzó) megoldásmódokat fogják előnyben részesíteni, azonban mire „belejönnek” a gondolkodásba, addigra már csak egy már fixálódott ideológiahalmaz megvédésére, igazolására futja!

A teisztikus erkölcsösséghez való lelkes ragaszkodás egyszerűen tehát a gyermeki lét önálló, magábanvaló, mintegy zártnak, és nem átmeneti állapotnak tekintéséből is eredhet, amiből sokaknak nem akaródzik lemondani, többek között éppen a felelősség áthárításáról. Amikor aztán életkoruk alapján „felnőtté” válnak, mintegy pótlékot keresnek, ha máshogy nem sikerül, legalább szimbolikusan – vagyis ismét oda érkeztünk, hogy az istenképpel operáló teizmus tkp a gyermeki lét állapotának (felelőtlenségének, felelősség vállalás nélküliségének?) egyfajta pótléka.