Mindebből mi következik? Természetesen az az aránytalan helyzet, hogy a gyermek, amikor "nem történik baj vele", és "semmiféle kárt nem okoz semmiben", akkor tkp "szófogadónak" tekintjük, még ha semmiféle utasítást sem kapott a szüleitől a viselkedésére vonatkozóan; míg amikor öntevékenységéből eredően akár őt magát, akár a cselekvése által valami mást (személyben, tárgyban) kár éri, akkor őt magát hibáztatjuk, MIVEL MI, A SZÜLŐK NEM "TANÍTOTTUK ILYESMIRE", NEM MI VAGYUNK AZ OKAI A TETTÉNEK, HANEM SAJÁT MAGA. Mivel a gyermeknek a tevékenysége még javában a tanulási periódusban van, így óhatatlanul hibákat vét, esetenként rombol, nem érti, vagy félreérti a szülők utasításait, kéréseit, stb. Esetenként a szülő határozottságát utánozza saját tevékenysége folyamán, ami hiányos ismeretei miatt természetszerűleg általában balul, ha nem katasztrofálisan szokott végződni. Ha a szülő ezen eset felelősségét vizsgálja, (általában intelligencia szinttől függően, ámbátor itt igen gyenge korreláció állhat fenn!) akkor nem önmagát szokta felelősként megjelölni, hanem magát a gyermeket, és mivel a gyermeke „az ő nevelése”, így a gyerek cselekvése általi károkozást első impulzussal neki tulajdonítja – mivel azonban a szülők ösztönösen érzik, tudják, hogy a gyermek felelősségre nem vonható, - mivel esetleg fel sem fogná a felelősség lényegét - így a felelősséget néha még a gyermeken is kívülre helyezi, mivel az utódokat esetenként még a saját attitűdjeink megváltoztatása árán is védeni kell.

Ezen hosszas gondolatmenetet röviden foglaljuk most össze: A szülő nem akar rosszat a gyermekének, de nem ügyelhet rá (és nem is képes erre) minden pillanatban. Amikor figyelme lankad, és a gyermeket vagy miatta a környezetét kár éri, a felelősséget általában első impulzussal neki tulajdonítja. Mivel a szülők gyermeküket, utódukat önmaguk időbeli meghosszabbításának tekintik, részint azonosulnak vele, néha önmaguk tükörképeként szándékazonosságot vélelmeznek részéről. Ha a gyermek önkéntes akarat által kerül bajba, ezt önálló akaratának tekinti, mivel eltér ő, a szülő akaratától, miszerint meg akarja óvni a sérülésektől. Ekkor alakul ki annak a szándékosságnak a képzete, miszerint a gyermek maga dönti el, hogy a szüleinek engedelmeskedik-e, vagy sem. A gyermek saját akaratából adódó sikeres, és a szülők érdekeivel is egyező cselekvéseit a szülők önmaguk érdemének tekintik; míg az ugyanilyen káreseteket a gyerek saját akaratának tulajdonítják. Mivel nem lévén objektív "ösztönző" ebben az észlelési mezőben, így ezeket a tetteket a SZABAD AKARAT megnyilvánulásának tekintik.

Innen már csak egy aprócska lépés a keresztény-ideológiai családmodell alkalmazása.

Isten (=szülő), a teremtményei (=gyermekei) számára iránta, rendelkezései iránt való engedelmességre (=szófogadásra) szólít fel, amit követnie kell, ha üdvözülni akar (=el akarja nyerni a szülők jóindulatát, kedveskedését, gondozását). De Isten emellett még szabad akarattal is felruházta az embert (=a gyermek SAJÁT AKARATA alapján cselekszik, /akkor is,/ ha a szülő nem figyel rá), hogy eldönthesse, hogy követi-e a parancsolatait azért, hogy ne kövessen el BŰN-t (=tkp hogy kárt tesz-e magában vagy a környezetében!). Ha a szabad akarat folytán (=SAJÁT AKARAT FOLYTÁN!) az ember nem követi a parancsolatokat (=a szülő azon kívánalmát, hogy a gyermekének ne essen semmi baja, és ő maga sem okoz kárt környezetében), akkor emiatt vállalnia kell a büntetését (=a káresetből adódó hátrányok elszenvedését, sérülést; vagy a károkozása miatti szülői büntetést).

Mindez tovább erősíti azt a nézetet, hogy az istenképzet egy olyan, az emberben nagyon is mélyen és a mai napig aktívan meglevő hajlamra utal, miszerint a kora gyermekkori családszerkezet függőségi viszonyainak képzetét a későbbi életkorokra is magával viszi, és sok esetben ennek alapján szervezi meg a világnézetét, a dolgok felelősségének, és alakulásnak természetét. Ez a hajlam azért is maradhatott fenn, mert az ősközösségi társadalomszerkezet ilyen erősen az agyba beégő törzsi szemlélete biztosíthatta a közösségek hosszú távú fennmaradását, továbbá azt is, hogy a génkészlet továbbadásának, fejlődésének ez lehetett a biztosabb módja - ha 3-4 generáció együtt marad, és így óvják, védelmezik egymást. Az (keresztényi) istenképzet így egyfajta fajról levált családszerkezeti felfogás, ami a szoros családi kötelékek mintájára szervezi a világgal kapcsolatos ismeretrendszerét is – azon a szinten legalábbis, ahová gyakorlati ismeretei már nem hatolnak el – ugyanúgy, mint amikor gyermekként nem tudta, hogyan működik a felnőttek világa.

Alapvető kérdés ebből a szempontból, hogy milyen körülmények között alakulhat ki ez a fajta világlátás? Egyik lehetséges, ámde zavarba ejtő feltételezésünk az lehet, hogy olyan egyénekben, ahol a gyermekkori családi élettel, mint közösséggel kapcsolatos élmények intenzitása, vagyis az erősen érzelmi töltetű családi kötelékek, akár pozitívan, akár negatívan jelennek meg, mivel a pozitív állapotot fenntartani igyekszik, a negatív élményeket kompenzálni igyekszik az idealizált képpel; de az érzelmileg sivárnak átélt családi élet is implikálhat ilyen idealizált közösségi törekvéseket. Van, aki a szeretetet vágyja vissza (amit a felnőtt közösségben esetleg nem talál meg); van, aki pótolni igyekszik azt, amit nem kapott meg, esetleg sérelmeit igyekszik kárpótolni egy ilyen idealizált alapokon szerveződött közösséggel; van, aki pedig a nevelés mellőzése miatt átélt kudarcai miatt próbál ismét csak pótlékként egy odafigyelő, következetesen felépített szociális környezetben létezni, mintegy biztos kiindulópontra támaszkodni.(****)

MEGJEGYZÉSEK

* "(...) az okság nem a természetes világegyetem tulajdonsága, hanem csak az oki kapcsolat észlelőjének a vélelme.(...) az ok-okozati kapcsolat gondolata emberi találmány. (...) az emberek erősen hajlanak arra, hogy oksági fogalmakban gondolkodjanak akkor is, ha erre kevés okuk van. (...) a szociális észlelés Gestalt modellje (...) szerint hajlunk arra, hogy a világot összefüggő és jelentésbeli mintákban lássuk még akkor is, ha a rendelkezésünkre álló információ nagyon vázlatos. (...) ott is okokat és szándékokat észlelünk, ahol nincs többről szó, mint arról, hogy a cselekedetek és következményeik térben és időben egybeesnek." (Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Gondolat, Bp., 1989., 104-105.o.)

** Részben ebből kiindulva fordulhatnak elő olyan jelenségek is, amikor a gyerekeknek azonos, vagy csak kismértékben eltérő jogaik vannak, mint a felnőtteknek - ezt nagy valószínűséggel az a néhány eset implikálhatta, amikor a szülői feladatokat ellátni nem megfelelően képes szülő gyermekének emberi jogait erősen sértette, és mindez komoly publicitást kapott. Tény, hogy az akceleráció folytán testileg gyorsabban érnek a gyerekek, és ez a jelenség úgy néz ki, hogy éppen a civilizálódás fokával arányos, de jól tudjuk, hogy a civilizálódás foka nem egyenletes még egy kisebb településen sem, pláne egy közepes városban (a nagyvárosok pedig speciálisan a szélsőségek kitermelői). Az emberi fejlődési mintákra ráhúzni azt a technoteista nézetet, miszerint a technikai fejlettségünkkel arányosan nőnek, fejlődnek szellemi képességeink is, oda vezet(het), hogy azt hisszük, a civilizáció éppen aktuális technikai színvonalával jól bánó gyermeknek ehhez mért szellemi fejlettsége is van az ezekhez nem értő, használatában ügyetlenebb, hozzá nem szokott felnőttek, tkp az azt megelőző generációhoz képest.

Ilyen körülmények között fordulhat elő az is, hogy pl. a gyermek drogfogyasztásáról a (részlet a Magyar Nemzet Online-ból =) 'személyes adatok védelmét biztosító 1992. évi LXIII. törvény(közismert nevén: adatvédelmi törvény)-ből kiindulva Magyar Bálint többször kijelentette: "az, ha a gyerek drogot fogyaszt, az az Ő magántitka, így a szülőnek sem lehet elmondani".(...)" A törvény értelmező rendelkezése a személyes adatok körén belül különleges adatként nevesíti a "kóros szenvedély"-re vonatkozó személyes adat fogalmát. Ebben az értelemben a drogfogyasztás valóban olyan személyes adat, amelynek a nyilvántartását, továbbítását az adatvédelmi törvény tiltja." (...) "Az oktatási tárca a törvény szándékát megőrizve, a gyermekek érdekeinek elsődlegességéből kiindulva javaslatot készített a szabályozás pontosítására. A pontosítással világossá válik, hogy a szülő számára a tanulói jogviszonnyal összefüggő minden adat megadható. A nem a tanulói jogviszonyból eredő titok esetében a pedagógus joga és felelőssége mérlegelni, hogy a rábízott titok a szülővel (harmadik személlyel) való közlése sérti-e, veszélyezteti-e súlyosan a gyermek, tanuló érdekét." (MNO 2003.10.13.)'

*** "Úgy tűnik, mintha az volna a legegyszerűbb és leginkább kielégítő magyarázat, hogy egy esemény oka egy személy. Valóban, a cselekvő viselkedése annyira betölti az észlelési mezőt, hogy gyakran elhomályosítja a ténylegesen környezeti okokat'/Shaver, 1975, 38.o./ (...) Számos köznapi helyzetben a cselekvők viselkedése olyan mértékben "meghatározza" a mezőt, hogy téves belső attribúciók jönnek létre. Az a hajlam, hogy az eseményeket belső diszpozíciókkal magyarázzuk, olyan erős, hogy néhány pszichológus "alapvető attribúciós hibának" nevezi /Ross, 1977/. (Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Gondolat, Bp., 1989., 105-106.o.)

**** lásd. Brain Storming: A Teizmus Kritikája és Kikerülhetetlen Szükségszerűsége, 6. - Keresztény-ideológiai családmodell