Világnézet / Ateizmus / A "szabad akarat" képzetének eredete

Linkajánló

Hogyan tanulnak meg a gyerekek a világban boldogulni, a valósághoz alkalmazkodni?

  1. Példakövetéssel;
  2. Direkt tanítás útján;
  3. Próba-szerencse módszerrel.
Nyilvánvaló, hogy még a direkt tanítás útján való elsajátítás sem rögzül azonnal, hanem csupán alapozódik, vagyis a felületes elsajátítás és néhány sikeres végrehajtás még nem jelent megtanulást, hanem csak a következő tanulási alkalmat teszi gyorsabbá, hatékonyabbá. A másik két módszer pedig még lassabban fejti ki hatását kezdetben – talán 6-7 éves korban indulnak csak igazán gyors fejlődésnek (éppen abban az életkorban, amikor a gyerekek a kisiskoláskorba lépnek és intézményesített keretek között kell tanulniuk, és sok korábbi kultúrában is a gyerekek munkára még nemigen fogható fejlettségű életszakaszát javarész taníttatással töltötték, legalábbis a szervezett társadalmakban). A gyerekek tehát lassan tanulnak meg dolgokat, és ha meg is tanulnak, a fejlettebb társadalmi, és technikailag civilizált környezetben, - vagy a tapasztalatokon múló foglalkozáselsajátítás terén is – azt is meg kell tanulniuk, hogyan szervezzék tudásuk és képességeik használatát, pl. hogy mikor használhatják tudásukat, mikor nem; mit használhatnak, mit nem, stb. Vagyis a tömegtársadalmakban, - aminek az alsó határa egy olyan létszámú populáció, amiben a napi életvezetés során is naponta több ismeretlen arcot, személyt látunk, észlelünk, - bonyolult és komplex ismereteket kell megszerezni ahhoz, hogy életképesen tudjunk alkalmazkodni egy nagy közösség elvárásaihoz, a saját és a (szűkebb, tágabb) környezetünk igényeinkhez, stb. Ez a tanulási folyamat hosszú, és temérdek buktatóval teli: a direkt tanítási lehetőség igen csekély; a példakövetés már bővebb, mivel ehhez csak szét kell nézni, ki, mit, hogyan csinál – de ehhez is koncentrált figyelem kell és persze cselekvő emberek, akinek a cselekvését szemlélhetjük (a tömegtársadalmakban ez sem egyszerű feladat!!); marad tehát fő módszerként a próba-szerencse tanulás, mint a konkrét, személyes (és így egyben a legnagyobb, és leginkább tartós hatású) tapasztalatok legfőbb forrása, és leginkább elérhető, legegyszerűbb lehetősége. És ez így van már egészen kicsi korban is!

A "boldog gyermekkor" tehát igen komoly próbatételekkel, sikertelen próbálkozásokkal jár, amik folyamán a gyermek igen gyakran nemcsak a környezetében, hanem magában is kárt tesz. Ez néha annak ellenére történik, hogy a szülők jelen vannak, esetleg közreműködnek a gyermek által folytatott tevékenységben, ha pedig nincsenek jelen (ebből a szempontból elegendő a vizuális kapcsolat ideiglenes megszünése, pl. ha a szülő egy másik helységbe "átszalad". Vagyis – a gyermekeket akkor éri ártalom leginkább, és akkor tesznek kárt a környezetükben is, ha nincs jelen a szülő, vagy a testvér, ha nem figyelnek rájuk állandó jelleggel; ha jelen lennének általában meg tudnák akadályozni ezeket a károkozásokat. És itt ismét felmerül a felelősség kérdése.

Ha a gyermeket, vagy általa a környezetet ártalom éri a gyermek saját, önkéntes cselekvése miatt, akkora fő kérdés az, hogy ezért ki a felelős. Itt térünk rá analógiás okfejtésünk lényegére. Minden kultúrában a szülő felelőssége a gyermekének nevelése, ezért alakult ki a legtöbb társadalomban a nagykorúság intézménye, ami általában egy életkori korhatárt jelent, és jelenleg ez 18-21 év között alakul a legtöbb modern társadalomban – vagyis a szülőt igen sokáig felelősnek tekinti a társadalom a gyermekének a sorsáért, annak tetteiért. Ebből a szempontból lényeges mind a társadalom (legszűkebb értelmezésben a jelenlevők, akár egyetlen személy) viszonyulása a szülő irányában, mind pedig a szülő viszonyulása e felelősségének vállalásával kapcsolatban a társadalom, de leginkább a gyermek felé! A szülő nem lehet mindig gyermeke mellett, és a gyermeket és környezetét tevékenysége folytán folyamatos sérülések és károk fenyegetik, és ha pedig ilyesmi bekövetkezik, - márpedig napi többszörös alkalommal történik meg általában – akkor a szülőnek körülbelül három, esetleg négy lehetősége van a felelősség megállapítására:

  1. önmagát hibáztatja, mert nem volt jelen, mert nem figyelt a gyermekére, vagy ha jelen is volt, akkor azért, mert nem tudta megakadályozni;
  2. a gyermeket hibáztatja, mivel annak öntevékenysége, saját (nem korlátozott!) akarata alapján történt;
  3. a környezetet, tárgyat, eszközt hibáztatja, ezzel áttételesen azt a személyt, vagy jelenséget, aki a környezet bekövetkezett káresetének lehetőségét (esetleg szerkezetük folytán) magukban hordozták (bár a kártétel lehetősége nem jelenti feltétlen annak mindenféleképpen bekövetkezését, pl. a kés elvághatja az ember kezét, de sok kés soha nem vágja el az emberek kezét);
  4. konkrét személyt, aki a kárt személyes tevékenységével, vagy közvetlen közreműködésével okozta (pl. odadobott egy labdát egy azt még elkapni nem képes kisgyereknek, akit az orron talál el; vagy arra inspirálta a kisgyereket, hogy dobjon el valamit, ami törékeny, stb.).
Maradjunk annál a példánál, amikor a gyermek öntevékenysége folytán okoz kárt, akár környezetében, akár magában, és a szülő ezt nem tudta megakadályozni (ennek okától most eltekintünk). A legegyszerűbb felelősség-megállapítás ebben az esetben az, hogy mivel a gyermek öntevékenysége alapján szenvedett kárt, így a felelősség is őt terheli. Vagyis nem elég, hogy a gyermek kárt szenvedett, megsérült, stb., a szülő(k) még le is szidja(szidják), amiért ezt tette. Az ok-okozati viszonyok leszűkített értelmezése(*) mindenképpen ezt az értelmezést implikálja, és a legtöbb szülőben ez a gondolat természetszerűleg felbukkan, mégha azonnal mérlegelni is kezd, és megtalálja a valódi, nem a gyermek felelősségét terhelő okokat, hiszen a gyermek csak érett értelemmel képes a szokásos (általában vele megtörténő) károkat megelőzni.

Mi implikálja ezt a felelősségtulajdonítást? Egyrészt az a természetes, de primitív felfogás, miszerint "a gyermek, kicsi felnőtt"(**), másrészt pedig az a következő, természetes hajlamunk, hogy cselekvő személyt tekintsük tevékenysége következményeinek okaként és okozójaként.(***)


Előző oldal Előző oldalKövetkező oldal Következő oldal
© halmaz.hu