Kezek - Helyszíni beszámoló a meggyalázott vereckei emlékmûrõl

"Akik lenn maradtak, azok értõ, gyakorlott kezekkel tépték le a kicsiny koszorút a magyar nemzeti színû szalaggal együtt, gyors mozdulatokkal söpörtek le mindent a fekete monolit oltárról. Természetesen az õ arcuk is mosolyra derült, bár könnyük nem volt, ami felszáradhatott volna. Döbbenten álltunk."

Az autóbusz utazó közönségének legidõsebb tagja, a 90 éves Palócz Jani bácsi elõkotorta zakózsebébõl medicináját és a nyelve alá spriccelt vagy két adagot. ??gy könnyebben fogja bírni az öreg szív azt a rövid utat, amit az emlékhelyig megtenni szükséges. Bandukolva az emlékmû felé, lelkesen idézi délelõtti élményét. Dolhán voltunk ugyanis, egy vízikovács-mûhelyben, ami módfelett tetszett az öregnek, hiszen hajdan õ is kovács volt. Szóba is elegyedett a ruszin kovácsmesterrel, persze az ruszinul beszélt, János bácsi magyarul. Hamar rájöttek, hogy ez így nem megy. Az öreg ekkor kissé reszketeg kezébe vett egy kalapácsot és csengõ-bongó ütemet vert az üllõre. Valami titkos jelbeszéd lehetett, mert a ruszin elmosolyodott, majd egy másik kalapáccsal pompás rímet vert rá. A kezek párbeszéde volt ez: az öreg református fáradt keze elszántan verte a ritmust, az élete delén járó görögkeleti keményen, de mégis valami fura fiúi alázattal csendítette hozzá a rímet. Pompásan megértették egymást. És ezt a párbeszédet negyven római katolikus áhítattal nézte-hallgatta végig.

Ahogy a két kezet néztem, megjelent elõttem egy harmadik. Egy fiúé, aki Beregszászon sodródott mellém. Nyitott tenyerét nyújtotta felém, hogy adjak. Mindegy mit, valamit. Mindegy mennyit, valamennyit. Ugyanis neki semmije sincs. Valószínûleg azt gondolta, nekem bõven van. S ha van, nyilván jut belõle neki is. Jutott, persze. De azt a kezet nem felejtem el már soha többé. Mert ebben a kéznyújtásban több bizalom volt, több alázat, mint a magam mindennapi imádságaiban.

Lassan mindannyian odaértünk a vereckei emlékmû torzójához. Valamelyikünk kicsiny koszorút helyezett el az oltáron, ügyes kezekkel fonva át nemzeti színû szalagocskával. Mások a torzóról levert / leesett lapos köveket próbálták szakértõ kezekkel helyre illeszteni. Meddõ próbálkozás volt.

Aztán Miatyánkot imádkoztunk, Himnuszt énekeltünk, meg a Boldogasszony anyánk kezdetû népéneket. Református atyánkfia - János bácsi,- fújta velünk, magától értetõdõ természetességgel. Megidéztük honfoglaló eleinket, Árpád vezért (de genere Turul), és a többieket is, persze. Majd, ahogy az lenni szokott,- az arcok mosolyra derültek, könnyek fölszáradtak, Árpád vezér is visszatért égi foglalatosságaihoz.

Lassan visszaindultunk a buszhoz. Ekkor tûnt fel a menet. Egy pópa vezette, lehettek vagy harmincan. Kék-sárga zászlók, feszületek virágkoszorúban. Valami processzió - gondoltuk. Az volt. Kíváncsian maradtunk vissza néhányan. A feszületeket idõsebb férfiak vitték, õk megállás nélkül továbbmentek. Az ifjak lengették nemzeti zászlójukat. És nem mentek tovább, hanem fürgén a torzó tetejére ugrottak, s kezükben vígan lengett a zászló. Akik lenn maradtak, azok értõ, gyakorlott kezekkel tépték le a kicsiny koszorút a magyar nemzeti színû szalagocskával együtt, gyors mozdulatokkal söpörtek le mindent a fekete monolit oltárról. Természetesen az õ arcuk is mosolyra derült, bár könnyük nem volt, ami felszáradhatott volna. Döbbenten álltunk. Nem értettük, mi történik és miért? Valamit magyaráztak, hogy a világháború idején - környékén a magyarok..

Nem vitatom. Fölösleges. Mint ahogy az is fölösleges lenne, ha megkérdezném: vajon hány ukrán katona vitézkedett Paskievics seregében, 1849-ben? No, és Szerov hadosztályaiban, 1956-ban? Nem kérdezek ilyesmiket. Pusztán arra lennék kíváncsi, hogy vélt, vagy valós sérelmeiket miért egy olyan emlékmû-torzón bosszulják meg, ami egy 1100 évvel ezelõtti, történelmi mozzanatra emlékeztet? Vagy egyszerûen azért, mert magyar?

Drága ukrán barátaim! Ha földig romboljátok is Verecke Torzóját, az emlékmû lelkünkben ragyog majd tovább! Ha elhordjátok is a hegyet, melyrõl legendáink szerint ??rpád elõször pillantotta meg az új hazát,- e hegy szívünkben újra felmagaslik majd. Nem veszitek észre, hogy ez a meg-nem-épült emlékmû is képes lenne minket összekötni? Hiszen eljövünk hozzátok, emlékezünk, aztán elidõzünk Ukrajnában (Kárpátalján), rácsodálkozunk élni akarástokra, dicsérjük sokféle ízesítésû vodkáitokat, elismerõen csettintünk, mert valóban finom a kenyeretek. És közben nem érdekel bennünket se Paskievics, sem a II. Ukrán Front. Nem látjátok, hogy mi turistabuszokkal jövünk és nem harci jármûvekkel? Nem hiszitek el, hogy komolyan vesszük a Názáreti intelmeit: szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, kik titeket átkoznak? Ti is keresztények vagytok, ti is olvassátok a Szentírást. Vagy tán ukrán nyelven másként szólnak a Mester szavai? Gondoltatok-e már arra, hogy a gyûlölet sokkal több energiát emészt fel, mint a szeretet?

Pár éve, mikor elõször jöttetek a hágóra emlékmûvet rombolni, a fekete kõoltárhoz nem mertetek hozzányúlni, mert a kereszt jelét véste rá a kõfaragó mester. Pópát hívtatok, hogy "levegye" róla az áldást. És a pópa ?levette?, így aztán fölboríthattátok. Olyan nagy öröm volt ez? Még mindig nem értitek, mire valók a kezek? Ha kell: munkára. Ha szükséges: segítségnyújtásra. Egyébként pedig: áldás-osztásra, simogatásra. Más egyéb eset? ha van,- a Gonosztól van.

Tudjátok, barátaim, az lenne a szép, ha járható út vezetne a hágóig. Ha ez nektek erõn felüli feladat, megépítenénk mi, ha engeditek. A legszebb persze az lenne, ha együtt építenénk. Közösen. Ugyanis közösen épített úton könnyebb járni. Nektek is, nekünk is. Lehet, hamarabb is találkoznánk.

Wittinger László
A Keresztény Nemzeti Kör elnöke

Forrás: Kuruc.hu
CreativeCommons