Római inkvizíció

III. Pál pápa 1542-ben felállított egy bíborosokból és másokból álló testületet, amelynek feladata a hit megőrzése és a hibák és téveszmék felkutatása volt. Ez a szervezet, a Szent Hivatal Kongregációja lett a római inkvizíció felügyelő testülete. A pápa kinevezésére az egyik bíboros volt a gyűlések elnöke. A kongregációban rendszerint tíz másik bíboros volt, egy prelátus és két segédje, akiket a dominikánus rendből választottak. A Szent Hivatalnak volt egy nemzetközi tanécsadó testülete is, amely a teológia és kánonjog tudósaiból állt. 1616-ban ezek a tanácsadók ítélték eretnekségnek azt a nézetet, hogy a Föld forog a Nap körül. Emiatt a döntés miatt került a tiltott könyvek listájára Kopernikusz De Revolutionibus Orbium Coelestium című műve. Ugyanez a testület ítélte el Galileit is.

Az úgynevezett eretnekek közül nem minegyiket az inkvizíció ítélte el. A forradalom előtti Franciaországban az ateistákat és szentségtörőket világi bíróságok is elítélték, és halálbüntetést is kiszabhattak rájuk.

II. János Pál pápa 2000. március 12-én a Vatikánban ünnepi istentiszteleten beismerte egyháza bűneit.

Az inkvizíció céljai és eszközei

Az inkvizíció célja egyrészt az egyház hatalmának és tekintélyének megőrzése volt, másrészt az inkvizícióért felelősek hitük szerint megmentették az emberek lelkét az örök kárhozattól, ha rávették őket „eretnek” nézeteik megtagadására, akár kínvallatással is. Az inkvizíció helyenként azok ellen a mozgalmak ellen lépett fel, melyek a középkori társadalom értékeit tagadták és létét vagy rendjét veszélyeztették. A más nézeteket vallók (mint pl. az albigensek vagy egyes bogumil csoportok) gyakorta önálló miniállamként működtek; azonkívül rablásból, az utazók fosztogatásából éltek, és veszélyeztették a központi világi hatalmat is. Ezért sokszor a világi hatalmak is kíméletlenül felléptek ellenük.

Az egyház minden püspököt és érseket kötelezett az eretnekek elleni harcra, ha nem tették meg, kiátkozás várt rájuk. A kiátkozás az egyik legsúlyosabb büntetés volt a középkorban, akit kiátkoztak, nem vehette magához a szentségeket, bárki büntetlenül megölhette, a kiátkozott gyakorlatilag kívül került a társadalmon. Aki gyanúba került, hogy eretnek, annak bizonyítania kellett ártatlanságát. Erre gyakran istenítélettel került sor, amelynek több formája volt, például a gyanúsítottat megkötözve vízbe vetették, és ha nem merült el, akkor bűnösnek tartották, mert nem fogadta be a víz. Aki elmerült a vízben, az ártatlannak minősült, de gyakran megfulladt, mire kihúzták. Az istenítélet egy másik formája volt, hogy tüzes vasat kellett a kezébe fognia az elítéltnek, utána bekötözték a sebét, és pár nap múlva megvizsgálták, ha elfertőződött, elítélték, ha gyógyulni kezdett, amire a korabeli higiéniai viszonyok miatt kisebb volt az esély, ártatlannak nyilvánították. Sokszor a párbajt is használták istenítéletnek.

Az egyes eseteket kivizsgáló inkvizíciós bíróságnak mindig több tagja volt. Élén az inkvizítor állt, neki volt alárendelve a helyi püspök. Munkájukat segédek, tanúk és jogi végzettséggel rendelkezők (kvalifikátorok) segítették.

Az inkvizíció legtöbbször úgy zajlott le, hogy előre bejelentették az inkvizítor érkezését, és a terület lakosságának össze kellett gyűlnie az adott napon; aki nem volt ott, azt rögtön eretnekgyanúsként kezelték. Az inkvizítor, miután megérkezett, beszédet tartott, majd felszólította az embereket, jelentsék fel a gyanús egyéneket. Ezután információkat gyűjtöttek a gyanúsítottakról. Ezeket megvizsgálták a kvalifikátorok, majd elkezdték beidézni a gyanúsítottakat. A vallatás eszköze gyakran kínzás volt. A kínvallatásra ugyan külön mérséklő szabályai voltak az egyháznak, de az inkvizítorok ügyesen ki tudták játszani ezeket. A vallatást követte maga a tárgyalás, majd az ítélet meghozatala. Védőügyvéd sosem volt, vagy ha igen, az inkvizíció nevezte ki.

Az ítéletnek négy fajtája volt:

• Epitímia: egyházi büntetés, pl. ima, zarándoklat, ostorozás.
• Börtönbüntetés
• Gályarabság
• Kiátkozás.

Az egyház az eljárás lefolytatása után átadta a bűnöst a világi hatóságoknak, amely ítéletet hozott. Az ítélet a legsúlyosabb esetekben máglyahalál volt, többnyire csak pénzbírságot vagy a "szégyenköntös" viselését rótták ki.

A kivégzésekre rendszerint ünnepnapokon került sor. Az eretneknek előtte meg kellett bánnia bűneit és hűséget kellett esküdnie az egyháznak, amennyiben ezt megtette, úgy a fájdalmas és lassú máglyahalál helyett a "kíméletesebb", azonnali kivégzés jutott neki osztályrészül.

Inkvizíció Magyarországon

Magyarországon az első boszorkányper 1565-ben volt, az utolsó 1756-ban (annak ellenére, hogy Mária Terézia már 1755-ben betiltotta.)

Számok

Arról, hogy az Inkvizíciónak mennyi áldozata volt, jelenleg is viták folynak. Néhány szórványos adat és becslés van, amelyek sokszor nem is vethetőek össze. Példaképpen közlünk néhányat:

• Pierre Dominique szerint ("L'Inquisition" Paris, Ed. Perrin, 1969) a Spanyol Inkvizíció 178382 embert ítélt el, és közülük 16376 lett élve elégetve.
• Canon Juan Antonio Llorente ("A Critical History of the Inquisition of Spain") szerint 1808-ig a Spanyol Inkvizíció 31,912 embert égettetett el 17,659 embert életfogytiglani börtön után égettetett el holtan, összesen 341,021 áldozat volt.
• Ellen Rice szerint ("The Myth of the Spanish Inquisition" [1]) 3000-5000 halálos ítélet volt a spanyol inkvizíció évszázadaiban, ellenben 150000 boszorkányégetés egész Európában.
• Henry Kamen szerint ("Histoire de l'Inquisition espagnole", Paris, Éd. Albin Michel, 1966) 341021 elítélt, és 31912 máglyahalál a Spanyol inkvizíció mérlege.