Budapest a Duna szabályozása előtt

Budapest mai területének nagy része a Duna szabályozása előtt a folyó ártere volt. A korabeli térképeken jól látszik, hogy a Rákos-patak betorkolását körülvevő terület - tehát Angyalföld és Zugló - a rendszeresen vízjárta területek közé tartozott.

A mai Lágymányos neve arra vezethető vissza, hogy a múltban ez a terület mocsaras és lápos vidék volt. A város fekvéséből adódóan a pesti oldal, illetve Óbuda térsége volt inkább vízjárta terület, de meg kell emlékeznünk a ma is Vízivárosnak nevezett budai városrészről, melyet a Duna árvizei során rendszerint elöntött.

Budapesten a beépítettség miatt ma nagyon nehéz észrevenni a domborzati különbségeket a belvárosban. A Kerepesi úton, vagy az Üllői úton a városközpont felé közeledve határozottan érezhető, hogy a belváros egy medencében helyezkedik el. 10-15 méteres lejtőkön ereszkedik le az ember a Pesti-félmedencébe, a lejtők a Duna egykori teraszszintjeit jelzik. A szintkülönbségek a belvárosban nem ilyen markánsak, de a mai napig megvannak. A Nagykörút a Duna egykori mellékágának, medrének a vonalát követi, a Szent István Bazilika pedig egy kis dombon épült fel. A korabeli leírások szerint egy nagy pesti árvíz idején a lakosok ezen a dombon vészelték át az árvizet, és ennek tiszteletére építettek a helyére templomot, majd később Bazilikát. A városfejlesztési tervek között egykor komolyan szerepelt az, hogy a mai Nagykörút helyén kishajókkal is használható csatorna épüljön, mely a közlekedésben is fontos szerepet kapott volna. Ennek a csatornának a létrehozásához kevesebb átalakításra lett volna szükség, mint a Nagykörút „megépítéséhez” és szárazon tartásához.

A városban - azaz Óbudán, Budán és Pesten - a XIX. század második felében zajlottak a legjelentősebb árvízvédelmi beavatkozások. Ezek természetesen ahhoz kapcsolódtak, hogy a városrészek lakossága egyre nőtt, és ezért egyre nagyobb lett a területigény is. 1867-től volt kiemelt cél a város árvízmentesítése. Első lépésben a Budai oldalon építettek védműveket Óbuda és Budatétény között. Megépültek a rakpartok, melyek a Duna medrétől vettek el területeket. Fontos lépés volt a meder beszűkítése és kiegyenesítése. A mai Lágymányos területén így a több mint egy kilométer széles meder kevesebb mint 400 méter szélesre szűkült. A szabályozások során a gázlókat és zátonyokat megszűntették. Az egykori Kopaszi-zátonyok nevét ma a Kopaszi-gát őrzi, a zátonyok anyagát pedig a mai egyetemváros helyén lévő lápos, mocsaras terület feltöltésére használták. A szabályozások előtt Budapesttől délre, a Csepel-.sziget bal partján lévő Soroksári Duna-ágnak jelentős szerepe volt a vízszállításban. Elzárása 1871-ben kezdődött, ami után ma a Kvassay-zsilip szabályozza a Soroksári Duna-ágba jutó víz mennyiségét.

A Duna budapesti szabályozását több súlyos árvíz előzte meg. Ezek közül a legjelentősebb az 1838-as jeges árvíz volt. A víz a pesti oldalon a Keleti-pályaudvart és a Ludovika teret is megközelítette, és csak néhány magaslat � köztük a Szent István Bazilika � emelkedett ki a vízből. A korabeli térképek szépen kirajzolják a Nagykörút vonalát, amely mentén a Baross tér, vagy a Nyugati-pályaudvar területén több mint 3,5 méteres volt a vízborítás. Budai oldalon úszott az egész Aquincum, és a Gellért-hegytől délre a folyó gyakorlatilag azonnal kilépett medréből. Itt kell megemlíteni, hogy a XIX. században az utcák, az utak és így az épületek is jóval alacsonyabban feküdtek. Nem véletlen, hogy például a Blaha Lujza tér közelében a Rókus-kápolnához � melynek falán az 1838-as árvízre emlékeztető tábla is áll � ma öt-hat lépcsőn kell lemenni, ugyanis a kápolna megépülése óta néhol több méterrel feltöltötték a pesti oldal utcáit. Szintén a feltöltések eredménye, hogy főleg a pesti oldalon több tíz méterrel szűkült a meder. Kétszáz évvel ezelőtt a Parlament helyén még a Duna medre volt. A Duna többször elöntötte a Margit-szigetet és a Hajógyári szigetet.

Az ember a folyószabályozás után azt gondolta, a gátakkal bevédett területek örökre árvízmentesek. Ráadásul sok helyen közvetlenül a folyópartra építkeztek, ami nyáron, kisvíz idején nagyon hangulatos is, ám az áradás alkalmával okozhat meglepetéseket. Olyankor aztán hajlamos az ember a természet pusztításának tekinteni, ha házát elsodorja a víz, pedig csak arról van szó, hogy az ember nem tiszteli a természetet, nem tartja be a határokat.

A folyó medrének kibetonozása, a parti sáv élővilágának megszüntetése, a meder melletti sáv mesterséges területté alakítása mind-mind a folyó természetes életét gátolja, ezáltal az áradás is gyorsabban, dinamikusabban érkezik és vonul le. A vízgyűjtő beépítése a csapadék gyorsabb lefolyását okozza, ezáltal a csapadék gyorsabban gyülekezik össze és jut a folyóba, hirtelenebbül alakul ki az árvíz. A folyó partja mentén a beépítés egyértelmű kockázatot rejt, hiszen persze, hogy a folyó áradások idején kilép a medréből.

A folyópartra építkezés régen, a töltések előtti időkben a legmagasabb térszíneken valóban árvízmentes volt. A töltések kiépítése után azonban a víz sokkal kisebb területre van zsúfolva, értelem szerint magasabb vízszint alakul ki. A töltésrendszer ugyan nagy területet árvízmentesített, de önmagában árvízi kockázatot is okoz. Az egykor bizton árvízmentes helyek is árvízi kockázatnak vannak kitéve egy esetleges gátszakadás, gátcsúszás esetén, és folyamatosan résen kell lenni a gátak átázása miatti vízszivárgás miatt.

Forrás: WWF Magyarország