4. Világnézeti "meggyőzés-kényszer", mint antropológiai sajátosság

Miért akarja az egyik ember a másikat a maga világnézetére rávenni, rábeszélni, elfogadtatni?

Ez alapjában véve nagyon is humánus vonás.

A világnézet a hagyomány és szokásrendszer egyik magyarázóelve (módszere), e kettő pedig, a kultúrával együtt, a közösség hosszú távú jólétének, biztonságának és túlélésének záloga. A kulcs az evolúciós pszichológiába(6) is beilleszthető fogalom: a KISCSOPORTKÉNYSZER. (A szociálpszichológiában „vakcsoportképzésnek ”(7) nevezik.)

Elődeink túlélésének egyik ige fontos tényezője az volt, hogy az adott élőhelyhez való alkalmazkodás ismeretrendszerét át tudta/tudja adni az utódainak, vagy a közössége „más tájról érkezett” tagjának (a törzsi vándorlások, „beházasodások”, stb. révén; ez aránylag hamar elkezdődött a modern ember kifejlődésének folyamatában) át tudják adni ezt a lokálisan nagy fontosságú tudást. A beszéd kialakulásával, vagy egyre hatékonyabbá válásával mindez erősödött, mivel a verbalitás a tanulékony Homo Sapiens számára néha már elegendő információt tudott nyújtani egy teljesen újszerű tapasztalatról, új helyzetek kezelésének módjáról, aktuális helyzetekről való tájékozódásról. Így a közösségtől rendszeresen eltávolodó tagoknak egyben szokássá is válhatott, hogy a közösségi kötelékek felidézése, megerősítése, a társas szükségletek felgyülemlett hiányállapotát enyhítse, és persze az újszerű, vagy aktuális tapasztalatokat ezzel meg is osszák a közösség többi tagjával rögtön a közösségbe való visszatérésük után.

A közösségi szintű vándorlás, és rendszeresen új élőhelyen való ideiglenes letelepedés mindezt még tovább mélyítette: egy új élőhelyen, ismeretlen környezetben az idegen „gyermekké válik” a tapasztalatlansága által – gyerekmód kell megtanulnia, a tapasztaltabbra hallgatva, szavának hitelt adva abban, hogy milyen módon kell a túlélés, a jóléte, a közösség egyensúlya érdekében cselekednie, viselkednie, stb.

Mivel az embernek, fejlődése során a szociális, közösségi, kommunikációs képességei, kiscsoportszinten fejlődtek ki, így ezek néha automatikusan „beindultak/beinduln ak”: észlelési struktúrájába került, a környezetéből kiemelkedett, vele kommunikációs kapcsolatba került ember felé – ha és amennyiben, ő maga mögött tudhatja egy csoport támogatását és az „új tag” lehetséges, vagy konkrét csoporttagként jelenik meg előtte – szinte automatikusan beindul egy „világnézeti oktatóprogram”, akár azt is mondhatnánk, hogy „kényszeresen”.

Az eredeti funkciója a túlélés biztosítása, segítése volt, mára a jelentése azonban már kifordult önmagából: a tömegtársadalomban az egykori kiscsoportképzési kényszer inkább a szélsőségek felé sodorja az embert, és bajosan lehet „jó szociális stratégiát” követni vele. Mivel azonban a csoportképzési hajlamunk gyakorlatilag automatikusan „kényszeres”, így pragmatikusan talán abba az irányba érdemes elmenni, ami ennek túlszaladása ellen hat: inkább a saját csoport erős szelektálására kell koncentrálni, mintsem lelkes „keblemre az egész világot” beállítódásra.