2. Világnézetek teista, ateista megközelítéséről

A hitvédők, hitterjesztők elsősorban érzelmi oldalról közelítik meg a vitákat, vagyis érzelmi alapon érvelnek, valószínűleg amiatt, mert az ún. MEGTÉRÉSÜKRE is valószínűleg érzelmileg erősen színezett, indulatos okok vezettek – hacsak a vallásosság kialakulása nem „belenevelődési” alapon történt. Mindez endokrin alapon is értelmezhető – a temporális-szekvenci ális transzformációt(3)(B S) létrehozó hatások azt jelentik, hogy adott észlelési struktúra(4)(BS) visszacsatolása adott biokémiai állapotokhoz köthető, melynek fenntartása (pl. kognitív disszonancia(5) esetén) igényli ugyanezt a biokémiai hatást. Vagyis amennyiben nem kora gyermekkortól való belenevelődésről van szó, hanem felnőttkori „megtérésről”, akkor mindez vagy 1. szélsőségesebb, rövid ideig tartó, intenzív, vagy 2. tartósan fennálló, az észlelési struktúrát az átlagosnál jobban befolyásoló endokrin viszonyoknak köszönhető /a nem vallásos embereknél is, mindenkinél kialakulnak, vannak ilyen „hitek”/, így fenntartásuk is hasonlóan vagy 1. „szélsőséges”, tehát intenzív, vagy 2. tartósan a társadalmi normától eltérően magasabb fokú befolyást kíván, különösen, ha kívülről nemhogy megerősítést nem kap, hanem cáfolatok érik.

Az ateisták manapság valószínűleg pszichikai szempontból úgy reagálnak a teisták érveléseire, mint a korábbi civilizációkban a születésüktől fogva adott kultúra vallását-világnézeté t felvett emberek, akiket váratlanul ér egy tudósoktól, kutatóktól származó olyan bejelentés, ami ellentétes a világnézetükkel. Tévedés ne essék – az érzésről, a hangulatról, a lélektani reakcióról beszélek, vagyis külsődleges tényezőkről, pontosabban: nem tartalmiakról! Mert észre kell vennünk – egy teista-ateista vita folyamán a felek ugyanolyan indulatosak, feszültek lehetnek, mivel ez nem tartalmi tényezőkön, hanem a TARTALMI TÉNYEZŐKHÖZ VALÓ ÉRZELMI VISZONYULÁSON múlik. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emberek nagyjából ugyanúgy élik át a stresszt, a haragot, a feszültséget, függetlenül attól, hogy részükről a felháborodás jogos-e, vagy sem.

A külső szemlélőket ez vezetheti félre = általában csak a konfliktust látják és hallják ki a vitából, ami néha azt az illúziót keltheti, hogy egyik félnek sincs igaza, vagyis mindkét fél téved. Ez azonban csak a látszat!

Újra feltéve a kérdést, miszerint: Miért fontos az emberek számára, hogy a világnézetüket adott szituációban megvédjék, érveljenek mellette, ellenérveket hozzanak a vitapartner állításaira, érveire, stb.? – láthatjuk, hogy a válasz ugyan nem azt fogja eldönteni, hogy melyik félnek (pl. teista-ateista vitában) van igaza, hanem hogy miféle indíttatásból alakulnak ki közöttük, a néha eléggé szenvedélybe, dühös indulatokba is átcsapó viták!