3. ABSZOLÚTUMOKBAN ÉS SZUPERLATÍVUSZOKBAN VALÓ GONDOLKODÁS… ÉS AZ AGYBAN NEM SZINKRONIZÁLTAN LEFOLYÓ SZEKVENCIÁLIS EVOLÚCIÓ

A teisztikus gondolkodásmódhoz vezető alapjelenségeknek a következőket tartom nagyon röviden: Az emberi agy alapjában véve abszolútumokban és szuperlatívuszokban képes gondolkodni.

Az abszolútumon itt a létezők tulajdonságainak, jelenségek intenzitásainak végtelen mértékét értem. Amennyiben a homeosztázis alapmechanizmusát, a negatív visszacsatolást, mint az egyensúlyban működő szervezet, mint rendszer egyensúlyát biztosító vezérlőelvet nézem, akkor ott tkp két, végtelenbe tartó (adott transzformációs lehetőségeket teljesen kimeríteni igyekvő) kényszerpálya találkozik, és a kettő egymásnak feszülésének kvázi-egyensúlya adja az értéktartó nyugalmat. A gondolkodásban ez úgy manifesztálódik, hogy ha képzeleti működésről, kognitív feldolgozásról, értékítélet meghozataláról (stb.) van szó, akkor ezen értékítéletek végtelenbe tartó kiindulópontból startolva redukálódnak, legyen a kiindulópont akár a legkisebb, 0-érték, vagy a legnagyobb, végtelen, mindent betöltő érték. Itt abszolút értékben vehetjük ezt a végtelen értéket, az előjel nem érdekes, lehet akár pozitív, akár negatív megítélésről szó.

Szuperlatívuszon jelen esetben egy adott helyzetben való, ún. helyi abszolútumot értek, vagyis adott észlelési szituáció elemeinek lehető legnagyobb mértékére gondolok.

Röviden összefoglalva: az ember „végtelen”-ben, és „leg”-ekben képes csak gondolkodni, és tudati fejlettsége határozza csak meg, hogy mely mértékben korlátozza, szabályozza ezen mechanizmus mértékét.

Az istenképpel operáló teizmus ebben az értelemben olyan kivetített emberképpel dolgozik (antropoteizmus – amit Feuerbach messzemenő részletességgel és alapossággal kidolgozott), melyben az antropomorf istenre ruházza az emberi tulajdonságok végtelenített, abszolutizált változatát. Sok helyen fordul elő konkrétan ebben a formában, pl. „végtelen jóság”, „végtelen igazságosság”, „végtelen szeretet”, stb. Mindez persze negatív formában is megjelenik, mint pl. „végítélet”, „végtelen szenvedés a pokolban”, stb. Számos helyen erre utal az egyszeri esetből, eseményből következő végtelen következmény, mint pl. a bibliai bűnbeesés örökké tartó kárhozatot hozott az emberre, ami miatt mindenki bűnös; a teremtéstörténet alapján az egyszeri teremtési aktus azóta változatlan (a darwini evolúciós elmélet megjelenése ezt az abszolutizált képet tette semmissé, vagyis az istenkép egyik fő művét, az élet teremtését); de erre utalnak a „halálos bűn”-ök is, de az „örök élet” is, stb. Tévedés lenne azt hinni, hogy ez csak a vallásos hitre jellemző! Ahogy említettem, ez alapvető emberi tulajdonság, és pl. a felnőtté válás egyik alapvető követelménye éppen az, hogy az abszolútumokban való gondolkodást az ember önmagában felismerni, és ha kell, szabályozni legyen képes.

A teisztikus gondolkodásmód tehát azért is tűnhet sokak számára teljesen természetesnek, mivel egyik alapvető gondolkodási mechanizmusunkon alapszik, vagyis nem kelt feszültséget a megértése, bár az elfogadása már annál inkább. Ezen alapszik az a belső feszültség, amit a vallásos emberekben szinte kivétel nélkül meg lehet találni, és ami visszavezethető a vallási elvek könnyű megértésének, de a gyakorlati életben való nehéz, vagy lehetetlen megvalósításának feszültéségre. Vagyis az abszolutizálás első lépésben merőben egyszerű, de a gyakorlati megvalósítás során azonnal lehetetlenné válik. Sokan mégis kitartanak mellette, és sokan éppen azért, mert nem képesek megszabadulni az egyszerűségétől – itt megintcsak a kognitív fösvénységgel találjuk szemben magunkat, vagyis az egész mélyen vallásos gondolkodásmód tkp az egyszerű alapelvet akarja ráhúzni egy annál elképzelhetetlenül bonyolultabb világra, mert nem hajlandó, vagy nem képes több, nem mindenható vagy mindenre vonatkozó törvényszerűség között kognitív erőfeszítések közepette létezni, vagyis az intelligenciája hiányos volta mellett még (lehet ennek következtében) a két- vagy többértelműség iránti toleranciája is csekély szinte áll. Ez utóbbi gondolat azért fontos, mert ezt a többértelműség iránti toleranciát a pszichológiai egészség és érettség, magyarán felnőttség jelének szokás tekinteni! És ezzel megintcsak újabb adalékkal szolgátunk az Tetermtő-hívő=Szülő-gyermek viszonyanalógiához.

A szuperlatívuszokban való gondolkodás az abszolutizálásnak olyan (talán speciális) esete, amikor meghatározott létező, vagy mentális objektumok közül a valamilyen tulajdonságában abszolútat részesítjük előnyben. Vesd össze – „A világ legszebb lánya lesz a feleségem!”, és „Ebben a társaságban a legszebb lányt fogom meghódítani!”. Az alapvetésből látszik, hogy a szuperlativizálás gyakoribb eset a való életben, mivel hétköznapi életünk és döntéseink meghatározott objektumok megítélésén, és a közöttük való választáson, döntésen alapszik. Az abszolutizálás sokszor inkább a nem tárgyi jellegű gondolatok terén nyilvánul meg legtisztábban.

Minden jel arra utal, hogy a teisztikus gondolkodás elkerülhetetlen, mivel valószínűleg a gondolkodásnak is be kell járnia egyfajta fejlődési utat, amiben az említett abszolútumokban való gondolkodásmód előbb szuperlatívuszokban való gondolkodássá szerveződik, majd tovább finomodva egyfajta szuperlativisztikus optimumot ér el, amit Herbert A. Simon nyomán „megelégedettségre törekvés”-nek neveznék. Az abszolútumokban való gondolkodásmód tehát kikerülhetetlen lépése lehet a gondolkodás fejlődésének, és olybá tűnik hogy a tényekkel még nem feltöltött ismeretlen valóságterületekkel való ismerkedés folyamán mintegy az látszik ésszerűnek, hogy az agy a gondolkodásbeli alapmechanizmusokból indul ki, és a szükségleteknek, lehetőségeknek és képességeknek megfelelően alakulnak benne tovább az adott területen a fejlettebb mechanizmusok. Vagyis ebből kiindulva érthetővé válik, hogy a bizonyos területeken kimagasló teljesítményt nyújtó egyének miért viselkednek és gondolkodnak olykor teljesen primitívnek ható módon. Ez a feltevés alapvetően az adott területtel kapcsolatos tény-, és összefüggés-ismeretek hiányát jelenti elsősorban, és ez alapján egy nem egyidejű kognitív evolúcióra utal az agyban, és nem igényli olyan nehezem megfogható struktúrák feltételezését, mint Dawkins mém-komplexei. Ebből a szempontból a az agyban nem szinkronizáltan lefolyó szekvenciális evolúció egyszerűbb mechanizmus, és egyszerűbb mechanizmusokat is feltételez, mint a mém-komplexek bonyolult és elkülönült képződményei.