Világnézet / Ateizmus / Keresztény-ideológia családmodell

Linkajánló

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k használatát. Több információ
Elfogadom

Keresztény-ideológia családmodell

A teizmus kritikája és kikerülhetetlen szükségszerűsége (6)

A keresztény istenkép(ek)hez való viszony további megközelítésben is csatlakozik a szülő-gyermek modellhez.

Ebben a megközelítésben az apa-figura maga Isten, az anya-figura pedig Jézus. A gyermek pedig maga a hívő.

Több leírásban is szinte azonos módon írják le mind Istent, mint Jézust, és leginkább csak a szentháromság említésekor jelenik meg Jézus, mint Isten fia. Vagyis ez a formáció szinte mellékes ahhoz képest, amit a családból eredő motivációk kielégítéseként nyújthatnak.

Bevallom, saját tapasztalataim sokat segítenek ezen motivációk feltérképezéséhez. Jelen gondolat konkretizálása a fiamtól ered, aki alig múlt hat éves. Éppen a minap mondta az anyjának, mintegy összefoglalóan, hogy „Az apukák arra valók, hogy neveljenek, az anyukák meg arra valók, hogy szeressenek.” Természetes, hogy az itthoni viszonyokat fogalmazta meg, ami azért mégis meglepő, mert éppen ezen gondolkodtam, a teizmusokkal kapcsolatban. (Vagyis ez az okfejtés tkp a fiamnak köszönhetően indult el!)

Visszatérve - Isten, az apafigura az, aki nevel, aki büntet, aki parancsol, aki törvényt alkot, aki mindenek ura, stb. De mi van Jézussal? Anyafiguraként valóban „arra való”, hogy szeressen, ami központi gondolata a kereszténységnek. Hatalma szempontjából merőben eltér istentől, hiszen sohasem büntetett, csak gyógyított, példát mutatott, táplált, és ami a legfontosabb – önfeláldozóan viselkedett. Nem lehetetlen, hogy az Isten-Jézus családmodell egyszersmind annak megoldása volt a kereszténységen belől, hogy a nőknek is aktív, vagy legalábbis felfogható, kezelhető hitéleti lehetőséget nyújtsanak. A Jézusi eszme jobban elfogadható a női lélek számára, és gondoljunk csak bele – a nők feladata a legutóbbi időkig a gyereknevelés és gondozás volt, korábban pedig még inkább csak erre a szerepre korlátozódott a létük. Micsoda mesteri fogás ez abban az értelemben, hogy az anya tökéletesen azonosulni tud Jézus-eszméjével, szinte tükörképeként tudja követni, és ő van a legtöbbet a gyerekekkel.

Jusson itt eszünkbe, hogy a tömegideológiát társadalomszervező törvényként állítók egyik legfontosabb feladatukként a felnövekvő generációk neveltetése útján igyekszik megkönnyíteni a dolgát (lásd. Hitler-jugend, Kisdobos-úttörő mozgalom, cserkészet, stb.), mivel így tud 1-2 évtized alatt engedelmes tömegekre szert tenni.

Könnyen meggyőződhetünk ezen analógia erősségéről: a eladatunk csak annyi, hogy a vallási propagandaírásokban a „Jézus”, és a rá utaló kifejezéseket az „anya” kifejezéssel helyettesítjük, míg az „Isten”-t, és a különböző megnevezéseit pedig az „apa” kifejezéssel. Ha tkp mindkettőre illő gondolatokat találunk, ott a „szülő” kifejezés a megfelelő analógiás párhuzam.

Erre egy konkrét példa:
Egy vitában a keresztény vitapartnerem a következőket írta válaszul arra a kérdésemre, hogy: „Isten hogyan mutatja ki a szeretetét az ember, a hívő iránt?”

A válasz:
„Hiszem, hogy Isten teremtett engem minden teremtménnyel együtt. Ő adta testemet, lelkemet, szememet, fülemet és minden tagomat, értelmemet és minden érzékemet, és ezeket most is fenntartja. Ezért ad nekem ruhát és lábbelit, ételt és italt, házat és gazdaságot, feleséget és gyermeket, szántóföldet, barmot és mindenféle jót. Testemet s életemet naponként mindennel bőven ellátja, táplálja. Megoltalmaz minden veszedelem ellen. Megvéd és megőriz minden gonosztól. És mindezt csupán atyai, isteni jóvoltából és irgalmasságából cselekszi, és én arra sem érdemes, sem méltó nem vagyok. Mindezért én neki hálával és dicsérettel, szolgálattal és engedelmességgel tartozom. Ez így igaz!”

És lássuk ugyanezt az analógia szerinti megfogalmazásban:
„Hiszem, hogy Isten(=apám/anyám, szüleim) teremtett(=nemzett, szült) engem minden teremtménnyel (=a gyermekim létem környezetével) együtt. Ő adta testemet, lelkemet, szememet, fülemet és minden tagomat, értelmemet és minden érzékemet, és ezeket most is fenntartja(=eltart). Ezért ad nekem ruhát és lábbelit, ételt és italt, házat és gazdaságot, feleséget és gyermeket, szántóföldet, barmot és mindenféle jót(=a felnőtti világban megszokott tételek a felnőtthöz méltó dolgokat jelentik). Testemet s életemet naponként mindennel bőven ellátja, táplálja(=naponta gondoskodik). Megoltalmaz minden veszedelem ellen. Megvéd és megőriz minden gonosztól. És mindezt csupán atyai, isteni(=szülői) jóvoltából és irgalmasságából cselekszi, és én arra sem érdemes, sem méltó nem vagyok(=ez a vélemény jellemző az olyan gyerekekre, akiket vagy nem kívántak, vagy gondozásuk olyan terhet jelent, amit folyamatosan az értésükre is adnak!). Mindezért én neki hálával és dicsérettel, szolgálattal és engedelmességgel tartozom(=szófogadónak kell lennem). Ez így igaz!”

Vagyis, a keresztény ideológia megszemélyesített képei tkp a gyermekkori családi kötelékek idealisztikus vetületei. A gyermek annyira a szülei által határozza meg magát (és ehhez lehet, hogy nem is kell más, csak az, hogy ezt a gyerek felé folyamatosan és következetesen ki is fejezzék), hogy felnőtten is igényli ezt fajta kapcsolatot. Mivel azonban konkrét emberrel kapcsolatban ezt egy önbecsüléssel rendelkező ember nem tenné meg, így keresni kell egy, az emberek felett álló hatalmat.

Az emberi értelem azonban a megfogható, érzékszervekkel tapasztalható valósághoz kötötten működik viszonylag normálisan (értsd. a társadalmi normákhoz alkalmazkodóan), így mindez persze folyamatosan konkretizálódni akar, és a felszínre is tör; ezt tapasztalhatjuk a személyi kultuszokban, legyen szó akár a tinivilág popsztárjainál, a polititkai személyiségek, vezetők magasztalásában, de ez mutatkozik meg a technoteista (=önmeghatározás a technikai eszközök színvonala által) és panteista (=a természetet az ember mindennapi és mentális életébe beavatkozó erők által irányítottnak tekintő) jellegű vonzalmakban is.

Teisztikus szempontból ez a jelenség kikerülhetetlen, mivel mindig lesznek tömegek, akik felnőve is igénylik a szülői gondoskodást, és vagy az önálló élet útjára lépve, vagy a szülők elvesztése miatt (ami nem feltétlenül fizikai értelemben való elveszítést, vagyis a szülők elhalálozását jelenti csak, hanem a napi kapcsolatok akár életmódbeli, akár nézeteltérésbeli okok miatti megszűnését is) továbbra is szükségük van a szülői ház nyújtotta, felelősség-mentesség-illúzió táplálta biztonságérzetre. Az alapmotiváció tehát folyamatosan újratermelődik, és így újratermelheti önmagát is.

Szerző: Brain Storming

© halmaz.hu