Az ateizmus története

Keleten a nem kifejezetten vallásos filozófia az i. e. 6. században kezdõdött a taoista Lao-ce filozófus tanításaival, majd Sziddhárta Gautama azaz Buddha tanításaival. Bár a buddhista szövegekben sokszor elõfordulnak a védikus istenek, az üdvözüléshez vezetõ útnak nem feltétele az ezekben való hit és annak szertartásai. Léteztek más ateista vagy materialista irányzatok is, mint az ún. Lokayata filozófia, amelyet Csarvaka alapított Indiában.

Nyugaton a teizmus alapvetõ hit volt, mely az állam isteni jogait támasztotta alá. A történelemben általában aki nem az állami istenben hitt, az ateizmus vádjával kivégezhetõ volt. Szókratészt például ilyen politikai okokból „atheos”-nak nyilvánították, aki nem hisz az állam által kikiáltott istenben, és halálra ítélték. Õ maga védekezett ezen vádak ellen, hívõnek mondva magát. A keresztényeket Rómában szintén azért üldözték, mert a hivatalos vallást nem fogadták el.

Az ateizmus azon formáját, ahogy mi ismerjük, legrégebben Epikurosz „vallotta” i. e. 300 környékén. Az epikureusok az istenben való hitet irracionálisnak gondolták, és óvakodtak tõle. Gondolataik egyik legjobb ránk maradt kifejezése Lucretius „A dolgok természetérõl” címû mûvében található, amely az i.sz. 1. században íródott. Meg kell jegyezni, hogy Lucretius nem volt ateista, hiszen hitt istenekben, és Epikurosz is „csak” bizonytalan volt a kérdésben (lásd gyenge ateizmus), azonban mindketten úgy vélték, hogy ha isten létezik is, akkor is érdektelen az emberi ügyekben. Mindketten tagadták a halál utáni életet. Az epikureusokat nem üldözték, de a nézeteik támadásokat váltottak ki a fõ kortárs filozófiai irányzat, úgymint a sztoicizmus és a neoplatonizmus képviselõibõl. A mozgalom kis hatású maradt, és a Római Birodalom végével kihalt, amíg Pierre Gassendi fel nem fedezte újra a 17. században.

Középkor

A középkorban, különösen az inkvizíció idején sok embert üldöztek eretnekség miatt. A középkori hitetlenség a gyenge ateizmushoz volt közelebb. Kifejezett erõs ateizmus megnyilvánulása extrém ritka volt. Az "epikureus" kifejezés szitokszó volt, és nemigen akadt követõje. Mindenesetre Anzelmusz istenérve legalább elméletben elismeri isten létezésének kérdésességét, csak hogy bizonyítsa. A középkorban a legközelebbi irányzat talán a panteisztikus "Szabadgondolkodó Felebarátok" mozgalom volt. Egy tagjukról, Löfflerrõl, akit 1375-ben végeztek ki emiatt, azt mondják, hogy megátkozta a kivégzõit, hogy úgy sincs elég fájuk, hogy "a véletlent, ami a világot uralja", elégessék (tudniillik máglyahalált halt). A kortárs Charvaka iskola, amely a 14. századig fennmaradt Indiában, nyíltan ateista és empirikus volt.

A reneszánsz és reformáció alatt az egyház kritikája egyre sûrûbb lett, de nem célozta meg az ateizmust. Az elszakadók egymás ellen is fordultak.

Az "ateizmus" kifejezést a 16. századi Franciaországban kezdték el használni, és eredetileg valláskritikusokat, tudósokat, materialista filozófusokat, deistákat és eretnekeket vádoltak vele. A vádat majdnem mindig tagadták. Így az ateizmus szó a reformáció és a felvilágosodás idejében, mint felvállalt nézet, nemigen fordult elõ. Hogy milyen veszélyes volt az ateizmus vádja, azt illusztrálja, hogy 1766-ban egy francia nemesembert, Jean-Francois de la Barre-t megkínoztak, lefejeztek, és a fejét elégették a kereszt elleni vandalizmus vádjával, annak ellenére, hogy Voltaire megpróbálta az ítéletet visszavonatni.

Újkor

Az angol materialistát, Thomas Hobbest (1588–1679) szintén vádolták ateizmussal, de õ tagadta. A teizmusa szokatlan volt annyiban, hogy istent anyaginak hitte. Korábban Christopher Marlowe-t (1563–1593) is vádolták ateizmussal, mivel egy Krisztus istenségét tagadó mûvet találtak nála. Mielõtt megvédhette volna magát, megölték, bár más okból.

Az ateizmussal vádoltak között volt Denis Diderot (1713–1784), a felvilágosodás egyik leghíresebb filozófusa, az Enciklopédia fõszerkesztõje. Azon Enciklopédiáé, amelyet a vallásos, különösen katolikus dogmák kritikájaként tartottak számon. Diderot-t bebörtönözték néhány betiltott írásáért.

Az 1770-es évekre az ateizmus még mindig egy veszélyes vád volt, amit általában tagadtak, de már kezdett felvállalható nézetté átalakulni. Az ateizmust elsõnek "nyíltan" Holbach báró vállalta fel az 1770-ben kiadott "A természet rendszere" címû mûvében. Holbach Párizsban közismert társasági személy volt, aki egy híres szalont vezetett, melyet sok elismert értelmiségi személy látogatott a korban, úgymint Diderot, Jean Jacques Rousseau, David Hume, Adam Smith, és Benjamin Franklin. Viszont a könyvét álnéven jelentette meg és betiltották, késõbb nyilvánosan elégették. Matthew Turner, egy liverpooli fizikus volt az elsõ angol, aki elõször ismerte el nyíltan, hogy ateista. Válaszok Dr. Priestley leveleire egy filozófiai hitetlenhez címû pamfletjét 1782-ben, álnéven írta, egy ismeretlen szerkesztõhöz küldte be, és egy kitalált szerzõhöz címezte.

Az 1789-es Nagy francia forradalom után robbant be az ateista gondolat a politikai köztudatba, és nyitotta meg az utat a 19. századi racionalista és szabadgondolkodó mozgalmaknak. Egyben e korszakában található az elsõ példája annak, hogy az ateisták a vallásosakat erõszakos eszközökkel üldözni kezdték (a francia forradalmi hatóságok nemcsak a vallás élõ képviselõi ellen léptek fel erõszakosan, de pl. a misztikus próféta, Nostradamus sírját is meggyalázták, a csontokat szétszórták, és csak a helyi lakosság tiltakozására állították vissza).

A Kommün november 6-i döntésével elkezdték az egyház és a vallásos hit megsemmisítését. (Miközben "pótlékul" a tömegek számára megkíséreltek egy "új vallást" teremteni.) A gyümölcsök csakhamar megteremtek: 1792-ben Danton hallgatólagos beleegyezésével a sansculotte-ok 1100 foglyot végeztek ki ítélet nélkül. A szerzeteseket, valamint a papokat, akik nem esküdtek fel az új rendre, számûzték vagy kivégezték. 1794 elejére alig volt Franciaországban mûködõ templom. Közben a forradalom közismerten "felfalta saját gyermekeit" (amint ez a kommunizmusban is történt, a kommunisták elleni koncepciós perekben.). Elõször Robespierre-t végezték ki, majd szinte a forradalom minden vezetõje vérpadra került. (A francia forradalom és az egyházüldözés történetét dolgozta fel az ifjúság számára W. Hünnermann A vérpad árnyékában címû könyve, Bp., Ecclesia, 1996.).

Egy korai ateista momentum volt Ludwig Feuerbach-tól a "Kereszténység lényege" címû könyv. További német ateista gondolkodók a 19. századból Arthur Schopenhauer és Friedrich Nietzsche. A szabadgondolkodó Charles Bradlaugh-t többször parlamenti képviselõvé választották Angliában, de nem foglalhatta el a helyét, mivel kérelmét, hogy világi esküt tegyen hitbéli helyett, elutasították (felajánlotta, hogy vallásos esküt tesz, de azt is elutasították). Miután negyedik alkalommal is újraválasztották, a parlament engedett, és õ volt az elsõ ateista, aki a parlamentben ülhetett, ahol többek között az eskü megreformálásában vett részt. Más országokban isten elutasítása istenkáromlásnak minõsült. Számos országban, mint Németországban, Spanyolországban és Nagy-Britanniában ezek a törvények megmaradtak. Hasonlóképpen néhány amerikai államban, például Massachusetts-ben is fennmaradtak ilyen törvények, de ma már ritkán alkalmazzák õket.

1884-ben Karl Marx, ateista politikai közgazdász ezt írta "Hegel a 'Jog filozófiája'-nak kritikája" címû mûvében:

"A vallásos szenvedés egyrészt egyben tényleges szenvedés, másrészt tüntetés tényleges szenvedés ellen. A vallás az elnyomott lények sóhajtása, szív a szívtelen világban, és lélek a lélektelen körülményekben. A népek ópiuma."

Marx elmélete szerint az emberek azért fordulnak a valláshoz, hogy a valóság szociális nyomorát enyhítsék; azaz Marx azt mondja, hogy a vallás az osztályelnyomás fájdalmainak enyhítésére létrehozott álomvilág, amely az elnyomott osztály szociális kontrolljával segíti az "evilági" kizsákmányolást, a túlvilági megváltás és igazságosság reményével áltatva õket: "az emberek hozzák létre a vallást, nem a vallás az embert".

Friedrich Nietzsche, egy 19. századi gondolkodó az utcán lámpással Istent keresõ embert citálja: "Isten halott; mi öltük meg Õt, emberek". Nietzsche amellett érvelt, hogy a nyugati keresztény vallás dekadens, halálra van ítélve, és ezek után egy új értékrendet kell létrehozni.

Legújabb kor

A kommunista országok alkotmányosan szekuláris államok voltak. A Szovjetunió alkotmánya, Lenin írásai a vallási szabadságot, szekuláris államot, oktatást hirdették. Ugyanakkor (mint az elõbb láttuk) a klerikális osztály, mint elnyomó osztály jelent meg a marxizmusban, amely ellen szükségesnek tartották a küzdelmet. A bolsevik párt ideológiájában szintén antiklerikális volt, a vallás ellen propagandisztikus eszközökkel, szekuláris oktatással kívánt küzdeni. Mivel a kommunizmusban pártállam volt, ezért az állami hivatalos szekularitáson túl megjelent az államban a párt ideológiája, és így a vallás részben államilag is üldözött lett. Ennek fokai változtak állam és egyház szerint. Voltak bizonyos országok, és bizonyos egyházak, amelyek megtûrtek, elfogadottak lettek, gyakran úgy, hogy vezetõiket különféle, sokszor erõszakos eszközökkel kényszerítették a hatalom bizonyos mértékû kiszolgálására.

Napjaink

A 2001. szeptember 11.-i eseményeket sokan értelmezték úgy, hogy megmutatta, hogy a vallási fanatizmus, milyen veszélyeket rejt magában. Talán ennek hatására megélénkült a szervezett ateizmus. 2005-ös év folyamán januárban, Indiában volt Ateista Világkongresszus és az IHEU júliusi, párizsi világkongresszusa a következõ fõbb esemény.